Jéggé égetett nosztalgia

Hideg pecsétet látok fehér kezemen
Jelentése: a magány maga alá temetett
A mindennapok langyos közönnyel mosnak el
Jéggé fagyott álmom így olwad el

Foszlányai néha kimozdítanak a semmiből
Ez oly bárgyú, akár a wágy, az égig érni föl
Mint törpe testem a földhöz ragasztwa érezni
És az égtől nosztalgiához egy kis esőt kérlelni

Miután már gyönyörűségét megízleltem
És már az élet útwesztőin eltéwedtem
Még nehezebb róla lemondani
Lehetetlen, akár a Napot eloltani

Vele égetem fel hát az érzést magamba
Így hegged bele örökre az agyamba
Így fut wégig lángként az összes eremen
Így ömölhetne ki könnyként a szememen

Ha nem fordítanám át felszínes mosolyba
Ha nem lenne törwény, tettessem magam boldognak
Ha nem kellenének mindig a wisszalépéshez kapuk
Ha nem lenne bennem az emberi érzékelésmód halott