Pillanatról pillanatra Rendben zajlott az élet, Azt hittem semmi sem történhet, Hittem hogy baj nem érhet, Pedig csak hajszálon függ az élet... A fickó szörnyen boldog lehetett, Megtudta hogy ikrei születtek, Eszelősen rohant a kórházba, Ahol már a családja várta. Akkor sétáltattam a kutyámat, Figyeltem az utcai lámpákat. Egyszer a póráz nagyot rántott, A kutyám valamit meglátott. Én csak arra emlékszem, Egy autó jött velem szemben, Igaz csak egyszer hibáztam, De abba is jól beletrafáltam. Egy büdös kórházban ébredtem, Azt hittem hogy nincsen testem, Sok kellett mire felfogtam, Nyaktól lefelé lebénultam. Senki sem volt mellettem, Roncsként senkinek sem kellettem. Egy gép halkan búgott mellettem, Erre a ritmusra vert a szívem. Jöttek, s közölték velem: Ez a baleset könyörtelen. Egyedül sose fogok lélegezni, Gép nélkül nem tudok majd élni. Akkor talán fel se fogtam. Egy hétig gondolkodtam. Egy-két héttel ezelőtt még, Számomra egyszerű volt a lét. Egyszerűen hihetetlen, Hogy ilyesmi történt velem. Boldog életvidám gyerek, Belőle élőhalott lett. Sokáig csak gondolkodtam. S a végén erre jutottam: A Sors akarat ez, Kettőt ad, egyet elvesz. Igazságosan oszt életet, Soha nem hagy felesleget. Ők nem akarták, én kértem, Kapcsolják le a gépem. Nem így akartam meghalni, Nem akartam előre tudni, Történjen gyorsan, kegyetlenül, De soha ne hagyjanak egyedül. Pedig most egyedül vagyok, Nem félek, nem is sírok. Most már mást nem mondhatok, Csak még egy esélyt akarok.