Fagyhalál

Állok a jeges pusztán... télen...
Egyedül a végtelen, hideg messzeségben,
Amerre nézek mindenhol fagy,
A hideg a csontomba mar, az erőm lassan elhagy...

Elindulok hát a szűz havon,
A ropogó havat halkan hallom,
Egy sokkal hangosabb hang él a fejemben,
a könycsepp megfagy a tenyeremen.

Lelkem üres és sötét mint egy fagyos terem,
itt számomra már virág sohasem terem,
a fény nem jut be, a terem ablaka befagyott,
ami eddig voltam, az mind-mind... elhagyott...

Hírtelen az egyik ajtó kivágodik
és várom, hogy a fény az ajtón át beáramlik
de helyette hüvös szél tombol ide bent,
a szél egy hangot hordoz, "várlak téged ide lent"...

Egyszer eljő a pont, mikor mindennek vége
hiszen nincsen már életemnek értelme,
nincs több napkelte, nincs több napnyugta
nincs már napon, a fényt valaki ellopta

A fagyos éjszakába nem látni csak halált,
Ám engem a halál még meg nem talált,
újabb hang a ködből hozzám szól,
emlékszem, hogy ki ő, tudom jól!

"De hát te annyira várod a véged?
Nekünk fontos vagy hát nem érted?
Ne menj el, hiányoznál nekünk,
emlékezz rá, mit együtt megértünk"

Én emlékszek mindenre,
talán sokkal többre mint kellene
felejteni nem tudok,
csak a halálra gondolok...

Nem vezet a lét régi édes íze,
A jégből sose lesz tenger tiszta vize,
Csak zuhanok, hideg van és fázok,
az élet így számomra már csak egy átok!

Hát fekszem a pusztába,
a jéghideg éjszakába,
mielőtt a fájdalom szétszakít,
a fagyhalál megszabadít...