vállamon nehezedik a világ minden súlya
sosem tudok majd megbékélni újra
tág pupilládon keresztül rezdül a halál
égető tűzben elfeledett hamvakat talál

lángoló romok közül néz elmúló életed
pedig nem harc okozta a te végedet
perzselő tekinteted vívódva felém veted
érzem, mit akarsz, hogy menjek veled

melletted szenvedek, szorítom még forró tested
de sötét szemeidben sem találom meg lelked
tudom, nélkülem mentél, de követem utad
talán még utolérhetlek, -nyugtat a tudat

végtelen útra léptem, így is egyedül vagyok
mély késégem: mégis feleslegesen halok?
fájó hiányod az, mi teljesen semmivé tesz
megöl, hogy közös jövőnk többé nem lesz