Szirének könnyét mély tenger nyeli
testüket habokba fulladva partra veti
kivetett zöldek fedik porcelán arcukat
vérző szívükün hagyva mély karcokat

hiába álmodtam valaha az életről
jobban megismertem egy énekből
élettelen, halálravált, didergő ajak súgta
repedezett szikla visszhangozva búgta

dermett világukat félelmetes fuvallat tépte
tovább gyilkolta, mintha még bármi is élne
haldokló dallama lágy, és szomorú volt
a tenger koporsójukra nehéz fedelet tolt

örvénylő víz ilyedten gyászolta gyermekeit
tét nélkül temette nemzedékének tetemeit
de újra rájöttem, ez csak maga az élet
és saját fejemben szólt a tanító ének