Titok

Gyönyörű volt, csak úgy ragyogott,
A Titok, mely bennem lakozott.
És bár én sem értettem pontosan,
Örültem neki, hogy van.

Tudtam amit más nem tudott,
Hittem hogy felsőbbrendű vagyok,
Volt valamim ami másnak nincs,
Ettől lett ez olyan nagy kincs.

E kis rejélyt védtem, óvtam,
Minden kis cseppjét magamban tartottam,
S e sok gondoskodást úgy hálálta meg,
Hogy boldog lelkemből kifelé fénylett.

De te láttad rajtam, milyen boldog vagyok,
Nem tudtad mért, s szíved nem nyugodott.
S mert lelkiismeretem békén nem hagyott,
Adtam neked a Titokból egy picike darabot.

Picikét adtam. Az egészet elvetted.
S ez a Titok is üres semmivé lett.
Én is tudok, most már te is tudsz róla,
És ez a Titok sem titok többé soha.

Azt hogy elmondtam soha meg nem bánom,
Hiszen annyi Titok van még a világon.
Idővel egyiket úgyis megtalálom,
És azt másnak soha, el nem árulom!