egy sánta postás bicegett az utcán. kihalt volt a környék. nyomorult bőrszagú táskájából belek lógtak ki. és papírok. a papírok szakadtak voltak, szabályosan félbetépettek. mindre rá volt írva egy álom. könnycseppektól ráncosan, anyátlanul lobogtak a szél zenéjére. járta körbe az életek fekete kútjait, és szórta beléjük. mégis, a bánattól égtelenül nehézzé vált táskája csak egyre súlyosabb lett. telt, csak telt.... a sánta már alig bírta hurcolni. különben is, könnyzápor hullott az égben. feketén átlátszó sóhajok töltötték ki az eget, ahol ő, a postás, fakó, maszkszerű arcal, magányosan éldegélt, és teljesítette feladatát. száműzött volt. el kellett hagynia a földi lélet, mert egyszer túl mélyre esett egy könnycseppje. azóta száraz az arca. a 120. napját töltötte már így. elhatározta, hogy egyszer szembenéz egy sötét kúttal. ment, és belenézett. leírhatatlanul fájt, amit látott. szemében megjelent egy nedves jele a megtörésnek. nézett bele, mélyen, egyre mélyebben....