Búcsú az eltaposott álmoktól

Nem tudom azt, hogyan lehet

Elmondani, mi nem létezhet,

De mégis mindig itt van.

Nem értem, hogy miért akarta

A sors azt, hogy lelkem világa,

Így eltűnjön a Pokolban.

Nem látom még kusza jövöm

Sehol, és már nincs is időm,

Arra, hogy meglássam.

Körülöttem csak csupa régi

Emlék, mit ki kéne törölni,

Egyszer, s mindenkorra.

Az emberiség töménytelen

Mérge, végre kiürülhetne,

Belőlem, majd eltűnnék.

Szép remények, most azt mondom,

Viszlát! És véremet ontom,

Tiértetek, mindenkiért.

Múlt… úgy bizony csak miattad hullt

Annyi könny, de most minden elmúlt,

Mert végleg kiszáradtam.

De talán egyszer még cseppentek,

Egy könnycseppet, mert féltelek

Titeket, félhalott álmaim.

Nem felejtek se szerelmet, se

Boldogságot, se egy érzelmet,

Csak a síromba viszem.

Most elköszönök, s ha egyszer

Találkoztok emlékeimmel,

Mondjátok, hogy elporladtam.

Bár hangom most csak suttogó,

De így is, itt van a végszó: