Fontos vagy nekem. Nem is fontos ; az életem egy része. Megépitettél, aztán leromboltál. Szinte pillanatok alatt. Semmivé tettél, mégis megmentettél a hozzád hasonlóktól. Megváltottál, mégis elátkoztál. Újjáteremtettél, és megöltél. Erre nincsen szó.

Mint ahogy arra sincs, mit érzek  irántad. Ha csak visszaemlékszem elmerülök a szemeidben, és ördögi mosolyodban. Csak ott az a gát...pont ott, igen, a szemed sarkában. Ott figyel a hazugság, és várja, mikor bújhat ki a rejtekhelyéböl. Várja, mikor buggyanhat ki szó formájában a hamis vérrel telt szádból. Azt hitted én nem vettem észre? Dehogynem. Csak türtem, amig hagytad, hogy türjem.

Most az ellenséged vagy, és az ellenséged vagyok. Én gondolok rád minden percben. Keserüen, fájdalmasan. De vajon te gondolsz-e rám? Emlékszel-e rám?

Kavarog bennem valami, amit nem tudok kimondani. Talán ha látnálak...bár megszólalni nem tudnék. Csak állnék ott, ledermedve, és nem tudnám hogy megöljelek, vagy csókoljalak. Hogy orditsak, vagy suttogjak. Hogy sirjak, vagy nevessek. Nem találnám a helyem. Álom lenne, vagy valóság? Hisz' olyan messze vagy, mégis közel...csak egy érintés...csak egy pillantás...

Azt hiszem elfutnék. Magam elöl, és a világ elöl. Mert egy szörnnyé tettél. Valakivé, aki sosem akartam lenni, és most mégis az vagyok. Miattad. Gyülöllek!

...

"A gyülöletet csak egy hajszál választja el az imádattól..."

Hol a hajszál? Miért nem találom?

Kinek a hajszála? A tied vagy az enyém?

...

Nem tudok élni azzal a gondolattal, hogy te tudsz élni nélkülem. Mióta elöször megláttalak nem tudtam. Nem is volt élet...

Igy hát csak egy választás maradhatna...

...És a kés közeledne.

 feléd is...

felém is.