Amikor verset írok

Egyszerű és mindig kedves volt,
Becsületén sosem esett folt,
Néhányan csendesen figyelték,
Csodálták, hogy viseli saját életét.
Ő meg csak mosolygott,
S emögött gyűlölet lakozott.

Nem gyűlölt ő senkit e világon,
Csak egyetlennel állt hadilábon,
Csak őt volt képtelen elfogadni,
S egy kis szeretet neki adni.
Az az ember egyedül volt, egymaga,
Kit gyűlölt, az volt önmaga.

Tudom, nagyon nehéz elhinni,
Hisz sose láttátok így viselkedni.
Szerény emberként ismeritek,
Talán, egy kicsit tisztelitek.
De én tudom, én egyedül az igazat,
Hogy mit tett mikor egyedül maradt.

Egy percre félredobja a szokásos életet,
Egyedül van, és halkan sírni kezd.
A bánat keserű könnyei mossák arcát,
Akarta ő mondani, csak sose hagyták.
Mit nem mondhatott el másoknak,
Azok most könnyeivel távoznak

Eszébe jut sok meg nem hozott döntés,
Rengeteg ki nem mondott kérdés,
A sok elvesztegetett idő minden perce,
És soha meg nem érzett szerelme.
ezeket megtenni csak ő nem merte,
Egytől egyig, mind az ő bűne.

Most már nem csak könnyei potyognak,
Hörög, fuldoklik, levegőt nem kap,
Egyész testében minden izom megfeszül,
De sokkal nagyobb a fájdalom belül.
S mintha megszúrták volna késsel,
Felsikít iszonyú üvöltéssel.

Ököllel üti-veri a falakat,
Észre sem veszi a véres karokat,
Szeme kidülled, szája habzik,
Mindent szétzúz, mi útba esik.
Belsejéből kétségbeesett ordítás szakad,
Egész testét égeti, rázza az indulat.

Aztán hirtelen csend támad.
Egy hang sem hagyja el e szájat.
Keresi a fájdalmat, hova lett?
Talán ilyen könnyen elment?
Most itt reszket a csendben egyedül,
Már semmi elől nem menekül.

Meggyötört teste verejtékben úszik,
A hidegbe lassan melegség kúszik.
Amit előbb művelt, most hihetetlen,
Furcsán, értetlenül idegen.
Egyedül van, de biztosnágban,
Hogy mi változott? Láthatatlan.

Lassan egy asztalhoz lépked,
Szíve mélyéről jönnek érzések,
Lelkének olyan részéig nyúl le,
Hova más sose juthat be.
Egy fehér papír fölé hajol,
S kezében gyorsan száguld a toll.